Hova rohanunk?
2018.02.02
Ahogy
böngészek a neten, sorra bukkannak fel a "hogyan nyerjünk időt" típusú írások.
Tápláló reggelik/ebédek/vacsorák tíz perc alatt. Gyors sminkek és jól
összeállított ruhatárak, hogy a rohanó reggeleken is csinos legyél. Tíz perces
jóga gyakorlatok és öt perces meditációk, hogy ráhangolódj a munkával teli
napra. Gyors diéták, képsorokban és 1-2 perces instagram videókban
összeállított tornagyakorlatok, hogy néhány hét alatt formába hozd magad a
nyári strandszezonra. Gyorstalpaló kurzusok, amiken megtanulhatod, hogyan
legyél sikeres, hogyan valósítsd meg önmagad, és teljesítsd ki az életed.
És még nem is beszéltünk az okos háztartási gépekről, eszközökről és a
különböző applikációkról, amik szinte már a gondolatainkból olvasnak, és
hamarabb tudják, hogy mire is van szükségünk, minthogy eljutna a tudatunkig. A
mosógép kimos, mire hazaérünk, a frissen főzött kávénk már ébredéskor ott vár a
konyhában, a bevásárlást elintézhetjük munkából hazafelé a buszon ülve.
Akkor mégis hova rohanunk? Miért van az az érzésünk, hogy a napi 24 óra semmire
sem elég?
Csupán azért, mert ha századunk vívmányainak hála nyerünk egy kis időt, akkor
azt kényszeresen kitöltjük másik száz tevékenységgel, amik majd a hőn áhított
teljességhez vezetnek. Minek szánjunk 1-2 órát pihenésre és feltöltődésre, ha
néhány perc csendes koncentráció és ügyes légzésgyakorlat segítségével
visszatérhetünk az egyensúlyi állapotba?
A világ felfoghatatlan sebességgel változik körülöttünk, mi pedig igyekszünk
tartani a tempót. Csakhogy nekünk nem elég egy gyors frissítés, hogy a
processzorunk újra teljes erőbedobással működjön. Nem hagyunk időt a
regenerálódásra, mert állandóan bennünk van a félsz, hogy lemaradunk valamiről.
Elszalasztunk egy fantasztikus lehetőséget, egy élményt, egy találkozót, vagy
egy kihagyhatatlannak tűnő ajánlatot. Jaj, mi történik, ha nem vagyok ott és
akkor?
A helyzet az, hogy valószínűleg semmi. Meg kell tanulnunk elengedni. Elengedi
ezt a kényszert. A folytonos sodródást. Meg kell tanulni megállni. Néha nemet
mondani. Csak úgy létezni és befelé figyelni. Meghallani a belső hangokat, amik
elmondják, hogy mire is van szükségünk valójában. Átadni magunkat a
pillanatnak, és nem azon gondolkodni, hogy mi lesz a következő lépés.
Nem kell felforgatni az életünket ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk. Elég a reggeli
kávé ideje, amikor a hírfolyamok pörgetése helyett csak kinézünk az ablakon, és
figyeljük az utcán elhaladó embereket vagy hallgatjuk egy kicsit a reggeli
természetet. Egy rövid óra este, amit egyedül töltünk. Egy séta hazafelé menet
anélkül, hogy bárkit felhívnánk. Élvezzük, hogy az okos készülékeink elvégzik a
munkát helyettünk, és a programok zsúfolása helyett inkább töltsünk több időt
olyan tevékenységekkel, amik pihentetnek, feltöltenek. Tegyünk fel kevesebb
kérdést, és hallgassuk meg a válaszokat.
Egyszerű, apró lépések, mégis nehéznek tűnik a váltás. Néha felírom magamnak a
naptárba, hogy lassítani kell, mert észrevétlenül csúszok át a kapkodásba, és
írom be egyik programot a másik után. Néha mindenről elfeledkezem, és kimerülten
állok a tükör előtt. Ilyenkor újra kezdem. Elölről. Viszont, ha ügyesen
csinálom, akkor elkapom a pillanatot. Akkor nem folyik össze a látvány a szemem
előtt, és nem a zűrzavaros gondolatokba merülve rohanok végig az utakon. Akkor
meglátom a szépet. Akkor szeretem a csendet. Önmagam vagyok.