Lenyűgöző magasságokban - a hegyek bűvöletében

Úgy kezdődik, hogy pörgeted a képeket és a beszámolókat, aztán a tesód kissé meggyötörten, de teli élményekkel hazatér a Fátrából. Pár hónappal később már ülsz a sportbolt padján, és próbálgatod a cipőket. Veszel egy jó túrabakancsot és egy hátizsákot. Megteszed az első kilométereket. Majd benevezel egy jóga táborba Ausztriába, ahol ugyan jógázni nem sikerül, de megmászod az Eisenerz-et, libegőről nézed az Alpok magaslatait és a Salza folyó zúgóin sodor a víz egy csónakban. A hegyek látványa, a kristálytiszta levegő és az érzés, hogy megcsináltad egészen rabul ejt. Majd jön a következő kihívás, a következő hegy és a következő csoda. Néha nagyon hosszú, néha nagyon nehéz, de mégis alig várod a következő úti célt.

Amikor azt gondolod, hogy már egész ügyes vagy, és sikerült jó pár hegyet megmászni, jön az ötlet, hogy irány a Triglav! Elolvasod az útitervet, a neten fellelhető összes blogbejegyzést, és már sejted, hogy ez nem lesz egyszerű, de mégis nekivágsz, mert a szíved mélyén érzed, hogy életed egyik legnagyobb kalandja lesz. Összekészítitek a túrazsákokat, számolgatjátok a grammokat és a kilókat, igyekeztek felkészülni minden eshetőségre.

Egy szelfi indulás előtt. Még őszinte a mosoly. Izgatottság és egy kis félelem keveredik, de a csapat lelkesedése minden aggodalmat elsöpör, és nekivágunk. Erdőn át fel a völgybe, ahol a tehenek szabadon legelésznek és a pásztor jóízűt alszik a semmi közepére épült faháza teraszán. Aztán elindulunk felfelé. Két és fél óra az első menedékházig, ahol - ugyan limitált számban és aranyárban - de még vehetsz vizet, és folyó víznél tudsz kezet mosni. Még a fűben végigdőlve pihensz egyet. Nagyon távoli, de már látjuk a következő menedéket, ahol az éjszakát fogjuk tölteni. Folytatjuk az utat. A fák kezdenek eltűnni, a keskeny utat már csak törpe fenyők szegélyezik, egy idő után már csak sziklák és napsütés. Száz méter lefelé, kétszáz felfelé meredeken. Visz a lábad előre. A tíz kilós hátizsák lépésről lépésre nehezebbé válik, de haladsz a cél felé. Néha, amikor már nagyon nehéz, megállsz egy pillanatra, és körbenézel. Körülölelnek a hegyek, a magasság és a mélység megszédít és lenyűgöz, csak a többiek lépéseinek zaja és néhány madár töri meg a csendet. Veszel egy mély levegőt, folytatod az utat. Eltűnnek az utolsó fűszálak, nem marad más csak a kopár sziklák. Lépéseid egyre rövidülnek, néha úgy érzed, hogy már csak egyhelyben állsz. Kiürül a fejed, minden zakatoló gondolat elszáll, minden kavargó érzés lecsendesedik. Megérkezel. Táskával együtt dőlsz el. De ez csak egy újabb állomás a cél előtt. Álltok a menedékház előtt, és barátkoztok a gondolattal, hogy holnap folytatódik az út. Méregetitek a meredek sziklafalat, a hegygerincet és szuggeráljátok a csúcsot.

Másnap. Reggel 5:30. Ébresztő. Hiába zuhant rád az egész napos út fáradtsága, nem aludtál semmit. Kikászálódsz az ágyból, robotüzemmódban levonszolod magad az ebédlőbe, de a reggelire rá sem tudsz nézni. Az a maradék 300 méter lebeg a szemed előtt. Elinduljunk? Képesek leszünk rá? De a csapat bátorítása, a kíváncsiság és a kihívás legyőzése felülírja a félelmeidet. Nekivágsz. Méterről méterre kapaszkodsz egyre magasabbra. Mindig csak a következő lépés, a következő kapaszkodó van előtted. Felkapaszkodsz. 2761 méter. Végignézünk a gerincen, és érezzük, hogy számunkra itt ért véget ez az út. A komfortzónánkat már messzire elhagytuk, de határainkat ebben a magasságban elértük. Ülünk a Kis-Triglav csúcsán, szorítjuk egymás kezét, és lassan megnyugszunk. Nincs csalódás, nincs szomorúság. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy a Júliai-Alpok látványa magával ragadjon. Nekünk már ez is a világ teteje.

Hiába értünk fel a csúcsra, mert a megpróbáltatásoknak és az útnak még közel sincs vége. Túrazsákok újra a hátunkon, és elindulunk lefelé. Ha bárki is azt képzelné, hogy lefelé már sokkal könnyebb, azokat ki kell ábrándítanunk. A hegy tetejére az adrenalin felvisz, koncentrálsz és összeszeded minden energiádat. Lefelé már egyre nehezebb összpontosítani, meg-megcsúszik a murva a lábad alatt, és már semmi másra nem vágysz, csak arra, hogy elérd az autót. Már egyre elgyötörtebb az arcod, egyfolytában az jár az eszedben, hogy hogyan tudtam egyáltalán felmászni ezen az úton? Az órák pörögnek, de az út valahogy sohasem akar elfogyni. Aztán egyszer csak vége. Ülsz az autóban, az egyenes aszfalt maga a mennyország, az első sajtburger pedig gourmet lakoma.

Nincs eksztázis vagy eufória. Szépen lassan kezded feldolgozni az eseményeket. A képeket nézegetve, az élményeket mesélve kezd percről percre felszabadulni benned a boldogság, az öröm és büszkeség, hogy megcsináltad. Hála, mert valaki mindig ott volt melletted, hogy segítsen megtenni a következő lépést, hogy átsegítsen a mélypontokon, hogy bátorítson, hogy átöleljen, és aztán hogy a végén együtt örüljetek.

Magasabbra talán nem megyünk, de a hegyek lenyűgöző látványa, a természet csodás nyugalma és a túrázás felszabadító energiái mindörökre rabul ejtett minket.

Bea